Hallstatt, a sóváros

A Salzkammerguti-tóvidék gyöngyszeme az aprócska, kicsiny kis település: Hallstatt városa. Salzkammergut jelentése sókirályi birtok, hiszen az uralkodók és főpapok kiváltsága volt a sóbányászatból befolyt bevételek utáni vámszedés joga, az úgynevezett sóvám. Innen ered a közmondás, hogy menjél a sóhivatalba! Salzkammergut a mai Ausztria területén 3 tartomány határán fekszik, amely nem is olyan régen, bő 70 évvel ezelőtt még 1 tartomány volt, majd pedig a területrendezések következtében jött létre mai formája: Salzburg-tartomány (Salzburgerland), Stájerország (a Felső-Stájerország tavai: Ausseerland) és Felső-Ausztria.
A Salzkammerguti-tóvidék legkisebb kiterjedésű tava a Hallstätter See, a tó partján álló város Hallstatt. Ahogy a neve is mutatja hall = régi német nyelven só, statt = azaz stadt szó várost jelent. Az akkori írás szerint, gótnémetül Hallstatt sóvárost jelent.
Mivel a tó felülete nagyon kicsi, ezért a város is súlyos helyhiánnyal küzd, tehát azon a parton, ahol maga a város fekszik ott fut a közút, a vele szemközti parton van a vasút megállója, ahonnan rév hozza át az utasokat a városba. A település régóta lakott, 5-6 000 éves kultúráról szólnak itt a regélő kövek, ez a hallstatt-dachsteini kultúra. A Dachstein szikláin felkapaszkodó sikló a város széléről visz fel a világörökség részévé nyilvánított jégbarlanghoz.
Hallstatt kedvezőtlen fekvése és előnytelen közlekedési helyzete miatt folyamatosan öregszik, lakossága lassú fogyást mutat, amíg 1981-ben 980 fő lakta, 2009-ben 859 fő, 2013-ban már csak 795 fő lakott a városban. Sokan elköltöztek a városkából és a közeli Gmunden és Bad Ischl városába költöztek be és ott helyben dolgoznak is.
A környékbeli bányák virágkorukat az 1870-es években élték, amikor a vidék bekapcsolódott az ország gazdasági vérkeringésébe a vasútvonalnak köszönhetően.
Annyira szűk a hely a városkában, hogy a temető a kápolna kertjében kapott helyet és amikor új temetés van, akkor a legrégebbi sírból kiássák a csontokat, beviszik a kápolnában, ahol a csontfestők társadalmi rangjuktól és vagyoni helyzetüktől függően az épen megmaradt csontokat és koponyákat feldíszítik, kifestik és a kápolna csontház részébe egymásra rakva és osztályozva kiállítják, amit az érdeklődők megnézhetnek. Hasonló temetkezési emlékhely megfigyelhető a csehországi Kutna Hora városában is.
A másik érdekesség a Csontház mellett a körtefás ház, ahol a ház falára szorosan alma- vagy körtefát futtatnak fel, ezért a kicsiny zsalugáteres ablakok befelé nyílnak. Ez az építési mód Bajorországban is igen elterjedt.
Érdemes egyszer elmenni Hallstattba, mert amikor az autóbuszparkolóban az öreg sóbányász szobra mellett áll a látogató, akkor olyan, mintha mindenki egyidős lenne az 5 000 éves kelta településsel és csak gyönyörködünk a szépségben, a tájban és közben élvezzük az osztrákok vendégszeretetét.

Hallstatt

Hallstätter-see

Dachstein

Szerencs, a cukor és csokoládégyártás emlékei

A jószerencsémnek köszönhetően az egyik évben ellátogattam Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik gyönyörű történelmi városába, a Tokaj-Hegyalja vidék egyik gyöngyszemébe: Szerencs városába.
Nem lenne olyan jelentős a városka, mivel csak 10184 lakosa van a 2001-es népszámlálás szerint, ha nem lenne ott a Magyar és Nemzetközi Cukor- és Csokoládégyártás-történeti Múzeum, amelyet az 1970-es évek elején a Magyar Édesipari Vállalat hozott létre és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum fiókmúzeumaként működik 1984-től. Ez a kiállítás annak köszönheti létét, hogy az erdélyi születésű német nagyvállalkozó és gyáros, Stühmer Gyula kapott letelepedési engedélyt zsidó származása miatt mivel szüleit szülőhazájából, az akkori Német Császárság területéről elzavarták és ezért az Erdélyi Fejedelemség befogadta, a huszonéves Gyula pedig az akkori Borsod vármegyében telepedett meg.
A Stühmer-család régi cukorkakészítő dinasztia volt, Gyula pedig elhozta a tengerentúlról a csokoládégyártás fortélyait.
Ezzel alapozta meg a Magyar Cukorka- és Csokoládékészítő Manufaktúra Részvénytársulást, amelynek alapító-vezérigazgatója és főrészvényese lett. A szocializmus évtizedeiben a gyár új neve Magyar Édesipari Vállalat Szerencsi Gyáregysége lett, majd a rendszerváltást követően pedig visszavette a nevét és Stühmer Gyula Édesipari Kft. néven gyártja a csokoládé- és cukorkészítményeit 1991 óta. A Stühmer-família leányágon ment tovább, tehát a mai szerencsi gyár ugyan a Stühmer nevet használja, de a mai ügyvezető igazgató-tulajdonos már nem Stühmer néven fut.
A gyárnak 2005-ben leáldozott, mert a cukorüzletág teljesen leépült, hiszen az EU-édesipar kvóta miatt egyetlen egy cukorgyár maradt meg Magyarországon, a Kapos Cukor Zrt. Kaposvár polgármestere, Szita Károly jóvoltából, így Szerencs városában már csak a csokoládégyár működik, de az is korlátozta a termelés mennyiségét, mert a gyengébb minőségű nugátot, a 60-65 % kakaótartalmú csokoládékat a Nemzetközi Édesipari Egyesülés korlátozást vezetett be 2003-ban azért, mert csak a 72 %-nál több kakaótartalommal gyártott csokoládék, az étcsokoládék az egészségesek az emberi szervezetre az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint.
Valamikor szebb napokat is megélt Szerencs városa, fejlődését a Stühmer-féle édesiparnak köszönheti, amelyet a német Nordzucker AG. intézkedéseinek köszönhetően a cukorgyártást teljesen felszámolták és a csokoládégyártás pedig mára csak félgőzzel üzemel, amíg egészen 2005 végéig ontotta a termékeit és világhírnévre tett szert, hiszen ki ne ismerné a Tibi és Boci csokit, a betűs csokit vagy a vársorozatos csokit. A gyár nevéhez köthető a Sláger-csoki és a Korfu-szelet is.
Sok olyan márkanevet alkotott meg Stühmer Gyula és családja, amit egy életen át, vagy több generáción keresztül sem lehet elfelejteni.
A képek nézegetése közben pedig emlékezzünk a Stühmer-famíliára úgy, hogy közben szerencsi csokit majszolunk.

Szerencs

Stühmer csokoládégyár