A Magyar Zsidó Múzeum története

Egy önálló, döntően zsidó vallási kegytárgyakat tartalmazó kiállítás gondolata először 1896. évi millenniumi ünnepségsorozat kapcsán merült fel, amikor az ezeréves Magyarország történelmi egyházainak sorában a zsidó vallás is bemutatkozott.

Szabolcsi Miksa, az Egyenlőség című újság főszerkesztője javasolta, hogy az egyszeri alkalomra összegyűjtött kiállítási anyag legyen egy jövendő zsidó múzeum bázisanyaga, a múzeum maga pedig a zsidó múlt vallási és történeti értékeinek országos gyűjtőhelye, művészeti központja, tudományos műhelye. Az ötlet a következő évtizedben a magyar zsidóság legrangosabb kulturális szervezete karolta fel és valósította meg.

A kb. 1500 tárgyból álló gyűjtemény első otthona egy Hold utcai lakás volt. A Zsidó Múzeum 1932-ben talált végleges otthonra a Vágó László és Faragó Ferenc tervei alapján a Dohány utcai zsinagógához épített, azzal építészetileg tökéletes egységet alkotó épületszárnyban.

Kevesen tudják, hogy a Zsidó Múzeum helyén álló házban született Theodor Herzl, Izrael állam megálmodója.

Az 1930-as évek egyre fenyegetőbb légkörében a Zsidó Múzeum szerepe felértékelődött. Egyrészt olyan témájú kiállításokat szerveztek, amelyek a magyar zsidóság tevékeny részvételét bizonyították a magyar történelem különböző periódusaiban, másrészt kiállítási lehetőséget biztosítottak azon zsidó képzőművészeknek, akik származásuk miatt kiszorultak az országos kiállításokról: Ámos Imre, Perlrott- Csaba Vilmos, Kádár Béla, Bálint Endre, Vajda Lajos műveit csak itt láthatta a közönség.

1942-ben a múzeum értékes műkincseit a Magyar Nemzeti Múzeum két munkatársa a Nemzeti Múzeum pincéjében rejtette el. A német megszállás alatt a zsinagógával egybeépített Zsidó Múzeum- mivel kapuja kívül volt a gettón- sokak számára a menekülés egyetlen lehetőségét nyújtotta.

Az intézmény ma a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének égisze alatt működik. Gazdag judaisztikai gyűjteménye révén Európa második leggazdagabb zsidó múzeuma. Különösen az utóbbi évtized törekvéseinek eredményeként az egykori, döntően vallástörténeti profilon túl időszaki kiállítások sorozata mutatja be a zsidó alkotók munkáit a filmművészetben, a képzőművészetben, az építészetben, a művészetek és a kultúra megannyi területén.

Theodor Herzl (1860 - 1904)

Politikus és író, a zsidó állam megálmodója, a cionista mozgalom alapítója. Herzl Tivadar 1860. május 2-án született Magyarországon, Pesten, a Dohány utcában. Családja a hagyományos zsidó neveltetéshez ragaszkodott, édesanyja azonban viszonylag szabad szellemben nevelte.

A család 1878-ban Bécsbe költözött, ahol Herzl jogi egyetemet végzett. Író, valamint újságíró lett, majd a Neue Freie liberális újságnál helyezkedett el.

A Bécsi Egyetemen társadalmi problémaként élte meg az antiszemitizmust. 1894-ben megjelent „A gettó” című drámája; remélte, hogy a zsidók és keresztények között kialakuló vitában megoldást találhatnak a kölcsönös tisztelet és tolerancia elvei alapján.

1894-ben, a francia hadseregben árulással vádoltak egy zsidó katonatisztet, Alfred Dreyfust. Akkoriban az antiszemita légkör jellemző volt a francia felvilágosodás és forradalom hazájában, így "halál a zsidókra" kiáltásokkal fogadta a tömeg az ítéletet. Herzl arra a következtetésre jutott, hogy az egyetlen megoldás az lehet, ha a zsidók együttesen egy olyan földre költöznek, melyet magukénak mondhatnak. A Dreyfus-ügy nagy hatással volt Herzlre, hiszen már kialakulóban volt benne a cionizmus ideája.

Herzl Tivadar úgy látta, hogy a zsidógyűlölet a társadalom megváltoztathatatlan tényezője, melyet az asszimiláció nem oldhat meg. Folyamatosan a zsidó nép szuverenitásáról elmélkedett.

ÁMOS Imre (1907, Nagykálló - 1944/45, Németország)

Festő. 1927-től 1929-ig a budapesti műegyetemen, 1929-35-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. 1931-ben állított ki először a Színyei Társaság Tavaszi Szalonjában, itt 1933-ban dícsérő elismerést, 1934-ben Álmodó asszonyok c. képével első díjat nyert. 1935-ben feleségével, Anna Margittal együtt kollektív kiállítása volt az Ernst Múzeumban. Ebben az évben a Lipótvárosi Kaszinó Ruszt-díját kapta és a Munkácsy Céh tagja lett. 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) választotta tagjává. Ettől kezdve nyaranta Szentendrén dolgozott.

1937-ben tanulmányúton volt Párizsban, ahol kapcsolatba került Chagall-lal. 1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lett. 1940-től 1944-ig kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos a Délvidéken, majd a keleti harctéren. 1944 nyarán Németországba hurcolták, feltehetően szászországi táborban pusztult el. Emlékkiállítása volt 1958-ban a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrben. Kezdetben a posztimpresszionizmus képviselője. Rippl-Rónai József és Berény Róbert hatott rá, a 30-as évek közepétől Chagall hatására az álomszerű, asszociatív jelenítés jellemzi (Öreg templomszolga a mennyországra gondol, Álom a medvetáncoltatóról stb.). A II. világháború alatt megrázó látomásokban számolt be tragikus élményeiről (Sötét idők sorozat, Menekülő, Háború stb.).

A magyarországi zsidóság története

Több sírkő bizonyítja, hogy a római Pannónia provincia területén, már a II-III. században éltek zsidók. Hászdáj ibn Sáprut levele valószínűvé teszi, hogy a IX-X. században már nem csak vándorló kereskedők, hanem letelepedett zsidók is laktak az ország területén.

A zsidók egészen 1093-ig háborítatlanul éltek az ország területén, ekkor hozott Könyves Kálmán vegyes házasságot korlátozó és a vasárnapi munkát szigorúan tiltó törvényeket. A zsidók letelepedését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a későbbiekben a szabad királyi városokban is letelepedhettek. Ennek ellenére a zsidók az ország gazdasági ügyeinek intézésében továbbra is fontos szerepet játszhattak. Az Aranybulla (1222) megtiltotta ezt. 1231-ben megerősítették az Aranybulla tiltó rendelkezését, valamint bevezették az 1215-ös lateráni zsinat határozatait a zsidók öltözködéséről és tulajdonviszonyairól.

Az egész Európát jellemző zsidóüldözés itt nem volt jellemző, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiűzték ugyan a zsidókat egy-egy- ugyancsak betelepült polgárok által lakot- városból, de hamar visszaengedték őket. Csupán az Anjou-házból származó Nagy Lajos alatt kellett elhagyniuk egy időre az ország egész területét (1360-1364). Amikor Nagy Lajos visszaengedte őket az országba, elődei gyakorlatának megfelelően saját oltalma alá helyezte őket. Ebben az időben is sokan vándoroltak ide nyugatról, ahol az 1381-es pestisjárvány alatt folyamatosak voltak a kútmérgezési vádak és a vérvádak.

Luxemburgi Zsigmond király alatt – bár részben korlátozták a zsidók jogait-, megengedték, hogy néhány nemesi birtokon is letelepedjenek a királyi városok mellett. A nyugati üldözés azonban olyan erős kisugárzású volt, hogy alóla az Európa nagy részén uralkodó Zsigmond magyar király és német-római császár sem vonhatta ki magát.

Mátyás király alatt javult a helyzet. Ő a keresztény zsidó-bíró helyett zsidó prefektust nevezett ki, aki minden, zsidókat illető kérdésben dönthetett. Ez a középkori magyarországi zsidóság virágkora volt, amelynek építészeti emlékei (részben betemetve) ma is megtalálhatók a budai királyi várban. Mátyás király halála után újra fellángolt a zsidóüldözés, vérvádak nyomán többször is máglyára küldték a zsidókat.

Amikor Nagy Szulejmán török szultán elfoglalta Budát, a város zsidó lakosságának egy részét magával vitte a Török Birodalom területére. A három részre szakadó Magyarországon a törökök által megszállt területekre is lassan visszaszivárgott a zsidó lakosság. Az ún. királyi Magyarország területén azonban még mindig rossz helyzetben voltak, míg Erdélyben a reformáció, a Biblia olvasása nyomán toleráns, zsidóbarát megnyilvánulásokra került sor és nem történtek pogromok.

Amikor a törököket kiűzték, a Hódoltság-béli zsidók is a birodalom területére távoztak. Ezt követően az egész ország Habsburg-uralom alá került, a megüresedett országrészekre a szomszédos országokból zsidó betelepülők is érkeztek, akik az új törvények értelmében nem költözhettek városokba. Az új körülmények között a zsidók főleg a nemesség birtokainak igazgatásába és kis falvak kereskedelmi ellátásában vettek részt.

Mária Terézia az ország területén élő zsidókra megtűrésükért új, nagy összegű adót vetett ki.

II. József rendelte el, hogy a zsidóknak német vezetéknevet kell felvenniük (héber neveik helyett). Hozzá fűződik az úgynevezett "türelmi rendelet", amely a zsidók polgáriasítását célozta, komoly előnyökkel és hátrányokkal bírt a zsidóságra nézve.

A XIX. század elején, a reformkorban a haladó nemesség sok egyéb hasznos újítás mellett a magyarországi zsidóság egyenjogúsítását is célul tűzte ki, ami az országgyűléseken gyakran került szóba, de a törvény még sokáig váratott magára.

A zsidók a részben általuk megteremtett ipari és kereskedelmi fellendüléssel fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe. Fennmaradtak ugyan korlátozó rendelkezések is, de ezek az új viszonyok között már nem bírtak olyan jelentőséggel.

1840-ben kimondták, hogy a zsidók szabadon az ország egész területén - a bányavárosokat leszámítva- bárhol letelepedhetnek, gyárakat állíthatnak, kereskedhetnek. A Habsburg- birodalom többi tartományából, ahol jóval kedvezőtlenebbek voltak a viszonyok, sok zsidó bevándorló érkezett ekkor Magyarországra, ahol Európa egyik legnagyobb létszámú közössége alakult ki-

Az 1848-49-es magyar szabadságharcban a zsidó lakosság már olyan magától értetődően vett részt, arányszámát jóval meghaladó mértékben, hogy a szabadságharc leverése után külön hatalmas hadi hadisarccal büntették az egész magyarországi zsidóságot. A Habsburg császár és Magyarország közti Kiegyezést követően 1867-ben megszületett az emancipációs törvény a zsidók egyenjogúsításáról, polgári és politikai jogok tekintetében.

1868-ban megtartották a magyarországi zsidó kongresszust szervezeti kérdésekről, amelynek nyomán a magyarországi zsidóság két részre szakadt: a kongresszus határozatait elfogadókra (neológok), és a kongresszus határozatait elutasítókra (ortodoxok). Akik a vitában nem foglaltak állást, a status quo álláspontjára helyezkedtek.

Az ezt követő évtizedekben - Európa más országaihoz hasonlóan - a magyarországi zsidóság is megmutathatta a világnak az évszázadokon keresztül kényszerűen visszafogott és ekkorra felszabadított alkotóerejét. Ennek az egyik tanúja a múzeumunk mellett álló pompás épület, a híres Dohány utcai zsinagóga.

A gazdasági, tudományos és művészeti életben jó néhány zsidó talált lehetőséget a megélhetésen kívül önkifejezésre is. Ők alakították ki a tradicionális életvitelt folytató falusi zsidóság mellett a számos önálló jellegzetességgel bíró városi, Budapesten pedig nagyvárosi magyar-zsidó kultúrát.

1895-ben a magyar országgyűlés a zsidó vallást "bevett vallásnak" nyilvánította, azaz a többi felekezettel egyenrangúnak nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról, amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetőségét nyitotta meg.

Ilyen környezetben született Herzl Tivadar, a politikai cionizmus atyja, Izrael állam megálmodója. Ezzel szemben az asszimilációs irányzat velejárója volt, hogy egyre több zsidó vallotta magát magyarnak. A különféle nemzetiségek lakta országrészekben a zsidó vallású lakosokat- más lehetőség híján - magyar nemzetiségűnek írták be a statisztikába. A magyarosodás folyamatán még a Tiszaeszlári vérvád és Istóczy Győző Antiszemita Pártja sem tudott változtatni.

Az első világháború, illetve a trianoni sokk után rendkívül megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon. 1920-ban megszületett az első korlátozó törvény az ún. numerus clausus, majd 1938-tól kezdve egyre jogfosztóbb, kifejezetten rasszista zsidótörvények léptek életbe. A második világháború idején hatszázezer magyar állampolgárságú zsidót gyilkoltak meg, többségüket Auschwitzban és más haláltáborokban. A vidéki zsidóság szinte teljesen megsemmisült, sok, addig virágzó közösségnek hírmondója is alig maradt.

Ma hazánkban a zsidóság nagyobb része Budapesten él. Közösségi intézményei, templomai, iskolái (köztük Közép-Európa egyetlen rabbi képző intézete), kulturális és szociális hálózata, szervezetei az utóbbi években születtek újjá, a fasizmus és a kommunizmus zsidó- és vallásellenes rendszereinek évtizedei után.

Az izraelita felekezet (1867–1918)

Bizonyos, hogy már a magyar államalapítás előtt is éltek zsidók a Kárpát-medencében. Nagyobb számban a 16–17. században, a török kiűzését követő betelepítési hullámban érkeztek a német és szlovák paraszti telepesekkel együtt. 1769-ben mintegy 20 ezer, 1790-ben már 88 ezer főre tehető a magyarországi zsidóság száma. II. József 1781. évi türelmi rendelete lehetővé tette ugyan, hogy a szabad királyi városokba is beköltözzenek, de egyenjogúsításukra csak a 19. században került sor.

A kiegyezés az izraelita felekezet életébe is nagy horderejű változásokat hozott. Az 1866. május 15-i császári rendelet szellemében járt el az uralkodó, amikor az első törvények között szentesítette az 1867. évi XVII. tc.-t Az izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekintetében. A törvény egyszerűen és radikálisan rendezte az évszázada húzódó problémát: első paragrafusa kimondta, hogy az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottak. A második paragrafus pedig hatályon kívül helyezett minden ezzel ellenkező törvényt, rendeletet vagy jogszokást. A jogegyenlőség kimondása azonban nem jelentette, hogy az izraelita felekezet a történelmi egyházakkal egyenlővé vált volna. 1867 után egyébként jellemző, hogy a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (s nem zsidó, héber vagy Mózes hitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról. Magyarország észak-északkeleti tájain egészen 1944-ig élt a zsidóság egy igen zárt, különleges része: a hászídok. A jellegzetes öltözéket viselő, kaftános, prémkalapos, pajeszos, nagyszakállú, erősen vallásos zsidók mezőgazdasági kereskedelemből, fuvarozásból és földművelésből élő egyszerű emberek voltak. A hászíd élet középpontjában a rebe (cáddík, azaz igazságos vagy csodarabbi) állt, aki tisztaságánál fogva a leghivatottabb arra, hogy Isten előtt a szenvedő emberiség szószólója legyen. Nem csoda tehát, hogy a rebéhez tömegesen zarándokoltak a hívek, hogy lelki és anyagi gondjaikra vigasztalást és tanácsot kapjanak.

A magyarországi zsidó közösség 1868-ig ún. Communitas Judeorumokba szerveződött, amelyek egyszerre voltak vallási és közigazgatási-politikai egységek. Az izraelita felekezeten belül nincs elkülönült hierarchia, így hierarchikus egyházkormányzatról sem beszélhetünk. A felekezetet az egymástól teljesen autonóm izraelita hitközségek összessége képezi. A hitközségeknek nem volt sem regionális, sem országos szervük, amely képviselte volna őket akár az állam, a közigazgatás, akár más egyházak felé. A politikai emancipáció, a polgárosodó társadalom megérlelte a zsidóság vallási ügyeinek (át)rendezését is. Báró Eötvös József kultuszminiszter kezdeményezésére 1868. december 10-től 1869. február 23-ig a pesti vármegyeháza üléstermében tanácskozott az első országos izraelita kongresszus, az ún. Egyetemes Gyűlés. Képviselői azzal a céllal ültek össze, hogy megalkossák a magyarországi és erdélyi izraelita hitközségek országos szervezetét, s ezzel a felekezetet egyházzá szervezzék. Abban megállapodtak, hogy hitelvi kérdéseket nem tárgyalnak, hanem elismerik, hogy valamennyi hitközség a zsidó vallási törvény alapján áll.

A kongresszuson kidolgozták az izraelita hitközségek szervezeti szabályzatát. Ez azt jelentette, hogy a hitközség kizárólag egyházszervezeti alapegység, és ezen túl nem gyakorol közigazgatási funkciókat (mint addig a zsidó községek, a Communitas Judeorumok). A felekezet irányításában a választott testületek játszanak meghatározott szerepet, amelyben a világiak vannak többségben. A hitközség élén a választott képviselő-testület áll, világi elnök vezetésével. A rabbik a hitközség alkalmazottai, de hitéleti, valláserkölcsi kérdésekben az ő véleményük a mérvadó. E határozatokat – mivel nem mondták ki, hogy a zsidóság létrehozandó egységes vallásszervezetének a Sulchán Árúch törvénykönyv alapján kell állnia – a résztvevők jelentős hányada nem fogadta el és kivonult a kongresszusról, majd saját külön országos szervezetet alkotott. Azóta {II-317.} őket nevezik ortodox vagy talmud irányzatnak, a határozatokat elfogadókat pedig kongresszusi vagy neológ (új elveket követő) irányzatnak. Az egyik csoporthoz sem csatlakozó néhány hitközség magát status quo ante-nak nevezte.

A kongresszusi vagy neológ irányzat által elfogadott országos szervezet alapegysége a hitközség, amelyeket a Magyar Királyság területén (beleértve Erdélyt is) 26 községkerületbe soroltak, élükön választott tisztségviselőkkel. A legfelsőbb egyházi fórum az Országos Kongresszus, amelynek 3 évente kellett (volna) üléseznie. A kongresszus elnökségét is 3 évenként választják. Az elnökség évente tart gyűlést. Állandó szerve az 1871-ben felállított Izraeliták Országos Irodája, amelynek első elnöke Schweiger Márton, őt Simonyi József, majd Mezey Ferenc követte. A választott elöljárók nem alkotnak hierarchiát, mert ezek a tisztségek csak azzal a céllal létesültek, hogy a hitközségeket „kifelé”, az állam és más szervek felé képviseljék. A neológok rítusa bizonyos mértékben eltér a hagyományos ortodox rítustól. Legfőbb különbségek: papi ornátus viselete, orgonakíséret, sírkövek díszessége, a tóraolvasó-emelvény a frigyszekrény előtt van stb.

A neológ irányzatot elutasító ortodox zsidók szigorúan ragaszkodtak a vallási hagyományok érinthetetlenségéhez. A királytól 1871. október 22-én külön önkormányzati szabályzatot nyertek, és ezt követően az állam felé közvetítő bizottságokat állítottak fel. A magyarországi zsidóság töredéke egyik irányzathoz sem csatlakozott, hanem az országos kongresszus előtti állapotokhoz ragaszkodott. Ők képezték a status quo ante irányzatot. Országos szervezetüket csak hatvan év múlva, 1927-ben alkották meg.

A jogegyenlőség következő állomása a 19. század végének egyházpolitikai törvénykezése. A törvényjavaslatokat az izraelita felekezeten belül általában visszafogott hang fogadta. A polgári házasságkötés kapcsán főleg a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötés lehetősége foglalkoztatta a közvéleményt. A zsidó és keresztény közötti házasság zsinagógai áldását viszont még a neológ rabbik sem látták lehetségesnek. (Épp ezért vált híressé az azóta is csak „aradi áldásként” emlegetett eset: Rosenberg Sándor aradi főrabbi a Háláchára, azaz a zsidó vallástörvényre hivatkozva mégis megáldotta egy zsidó nő és egy keresztény férfi házasságát.) Az izraelita felekezetnek a történelmi keresztény egyházakkal való egyenlőségét, tehát vallási egyenjogúsítását hozta az 1895. évi XLII. tc. A recepciós törvényjavaslat eredeti formulája tartalmazta, hogy keresztény felekezetről át lehessen térni az izraelita felekezetbe, s épp emiatt bukott meg először az országgyűlésben. A gordiuszinak tűnő csomót végül a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény zárórendelkezése vágta át: lehetségesnek tartva minden bevett vallásfelekezetre való áttérést (s a recepció révén a zsidó felekezet is bevett lett) kimondatlanul is biztosítja a zsidó felekezetre való áttérés lehetőségét. A törvényjavaslatot a főrend háromszor tárgyalta, s harmadszorra is csak a főrendiház elnökének igenje döntött a javaslat mellett. Végül 1895. október 18-án hirdették ki az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánítását. A recepciós törvény tisztázta az izraelita vallás és a keresztény felekezetek viszonyát, de nem rendelkezett a felekezet és az állam kapcsolatáról, mert hiányzott az egységes autonóm egyházi szervezet. A recepció 1926-ra vált teljessé, amikor a zsidóság képviselői is helyet kaptak a felsőházban.

A liberális polgári állam vallási semlegességével elhárult minden politikai vagy jogi akadály a izraelita vallású lakosok emancipálódása, politikai és kulturális egyenlősége és beilleszkedése {II-318.} elől. Az I. világháború végéig tartó polgári fejlődés igen kedvezően hatott a zsidóság erősödésére. Kialakult egy nagylétszámú, iskolázott, művelt értelmiségi, kereskedői és vállalkozói réteg, amely hazájának érezte Magyarországot, s zsidóságával jól megfért magyarsága. A zsidóság úgy asszimilálódhatott, hogy közben nem kellett feladnia vallási különállóságát vagy sajátos szokásait. A felekezet irányzatai közül a neológia volt az, amely leginkább vállalta a magyarosító hatások közvetítését. Tette mindezt annak érdekében, hogy az elvilágiasodó zsidó középrétegeket a felekezet kebelében megtartsa. Az 1890. évi népszámláláskor az izraelita lakosság 63,8%-a, míg 1910-ben már 76,89%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. (2. táblázatunkból nyomon követhető, hogy ugyanekkor 21,62% német, 0,68% szlovák, 0,11% román s még kisebb arányban rutén, horvát illetve szerb nemzetiségű izraelita vallású élt Magyarországon.) A századfordulóra a zsidó nyilvános elemi iskolákban magyarul tanítottak, holott az 1868. évi népiskolai törvény csak a közép- és felsőfokú oktatásban tette kötelezővé az államnyelvek tanítását. A jiddis nyelv a felekezeten belüli érintkezés nyelve maradt. A 20. század nyitányára már európai nívójú intézménnyé nőtt a magyar zsidóság első főiskolája, az 1877-ben megnyílt Országos Rabbiképző Intézet.

A politikai légkör a kulturális és egyesületi életre is pezsdítőleg hatott, és komoly szellemi eredmények születtek. 1882-ben, az antiszemitizmus felmenő ívében indult az Egyenlőség című zsidó politikai napilap. Elsősorban az asszimilálódó zsidóság orgánuma volt, egyaránt bírálta a zsidógyűlöletet és az ortodox bezárkózást. Az első magyar nyelvű tudományos zsidó folyóiratot, a Magyar Zsidó Szemlét az Országos Rabbiképző Intézet professzorai alapították 1884-ben. Az idővel tekintélyes műhellyé izmosodott lapot indulásakor Bacher Vilmos és Bánóczi József szerkesztette, 1891-től Blau Lajos vette át, majd tanítványaik egészen 1948-ig gondozták. 1911-ben jelent meg Patai József szerkesztésében a művészi kivitelezésű Magyar Zsidó Almanach, s ugyanő egy év múlva megindította – a napjainkban is megjelenő – Múlt és Jövő című zsidó kulturális és publicisztikai folyóiratot.

A Magyar Zsidó Szemle első évfolyamában Goldziher Ignác vetette fel egy irodalmi társulat megalapításának gondolatát. A társulat érdekében többen megszólaltak: Kohn Sámuel a vallás kútfői és a felekezeti irodalom magyar nyelven való megismertetése miatt, Lőw Immánuel a zsidó tudomány népszerűsítése mellett a művelt zsidó közönség igényeinek kielégítése érdekében támogatta a tervet. Az előkészületek gyümölcse tíz esztendő alatt ért be: 1894 februárjában létrejött az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT). A társulat 1895-től kiadott évkönyvei a zsidó tudományos élet legfontosabb alkotásait tették közzé. Az IMIT-ből hajtott ki még 1909-ben a Magyar Zsidó Múzeum terve, amit végül 1916. január 23-án nyitottak meg. Kiterjedt szociális munkát végeztek a különböző nőegyletek és gyermekvédő szervezetek. A Pesti Izraelita Nőegylet még 1866-ban jött létre azzal a céllal, hogy segélyezze a beteg és elesett nőket, árvákat. 1910-től a nőegylethez kapcsoltan működött a Weisz Alice Gyermekágyas Otthon, ahol tíz éven át tudták ingyenes ellátásban részesíteni a gyermekágyas nőket. 1897-ben nyitotta meg kapuit a Bródy Adél Gyermekkórház. 1909-ben létesült az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesület, amely 7–13 éves szegény gyermekek nyaraltatását vállalta. 1910-ben alakult az Országos Izraelita Patronázs Egyesület, amely a veszélyeztetett zsidó gyermekek szocializációját segítette. Tanoncotthont és kertészeti telepet is működtetett a 20. {II-319.} századra már emberöltőnyi ideje aktív Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület. A Pesti Izraelita Hitközség főrabbija, Hevesi Simon kezdeményezésére 1910-re alakult meg az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE), részben a zsidó vallás hagyományos értékeinek aktualizálására, részben a zsidó kulturális élet hiányosságainak pótlására.

Az asszimilációra és az Európa-szerte végighullámzó politikai antiszemitizmusra adott válaszként született meg a századfordulón a zsidó nacionalizmus, a cionizmus. Egyik elindítójának és első programjának a budapesti születésű Theodor Herzl A zsidó állam című, 1896-ban Bécsben németül megjelent könyvét tekintik. Herzl elgondolásának lényege az, hogy meg kell teremteni az önálló zsidó államot, mert csak egy saját nemzetállam keretei között maradhat fenn a zsidóság. A cionizmus eszméi hamar eljutottak Magyarországra is. Először sajtótudósításokban a Magyar Zsidó Szemle és az Egyenlőség hasábjain, majd szervezeti formában: 1903-ban Pozsonyban alakult meg (ám három év múlva már Budapestre költözött) a Magyar Cionista Szervezet. 1904-ben még Pozsony adott otthont a Mizrachi, az ortodox cionista világszervezet első kongresszusának. Budapesten – ugyancsak 1903-ban – létrejött a Makkabea, a cionista egyetemi hallgatók egyesülete. Tagjaiból kerültek ki a hazai cionista sajtó, a Zsidó Néplap elindítói. A Makkabeából ágazott el 1913-ban a Kadima, az első magyar zsidó cserkészegyesület és az egyetlen nyíltan zsidó sportegyesület, a Vívó és Atlétikai Club (VAC). A magyar cionisták az 1910-es évektől már a cionista világszervezet végrehajtó bizottságába is bekerültek. A cionisták a héber nyelvet szánták a zsidó állam hivatalos nyelvének, s ezzel hozzájárultak a héber kultúra iránti érdeklődés megélénküléséhez. Az érdeklődés több szervezetet is táplált, köztük az 1914-ben alakult 'Haszafah' Országos Héber Nyelvművelő és Irodalomterjesztő Társulatot.

A politikai antiszemitizmusra adott válaszok másik útja a zsidóság szervezeti egységtörekvése. Az ortodox–neológ szétválás óta a zsidóság jelentős részében, kivált a neológ irányzat képviselőiben minduntalan felvetődött az egyesülés igénye. Az összefogás szükségessége elsősorban azért fogalmazódott meg, mert az állammal szembeni önkormányzati jog gyakorlásához közös egyházi szervezet is kellett volna. Hiába volt a neológoknak országos hatáskörű központi szervezete, ha az állammal szembeni autonómia törekvések zátonyra futottak azon a (kultusz)kormányzati érvelésen, hogy a zsidóság szervezetileg megosztott. A kongresszusi (azaz neológ) községkerületi elnökök 1896. januári konferenciáján felmerült, hogy újból össze kell hívni az egyetemes gyűlést, de arra a kultuszminisztérium – a millenniumi év zsúfolt teendőire hivatkozva – nem adott engedélyt. A magyarosodást és az asszimilációt elfogadó neológoktól eredő javaslatokat az ortodoxok hagyományosan gyanakvással fogadták. Szervezeti önállóságukat féltve elvetették az együttes tanácskozás tervét is. A kongresszusi szervezettől elzárkózva, a századfordulót követő években az ortodoxia maga is lépéseket tett szervezete korszerűsítésére. 1905-ben az ortodox hitközségek képviselői országos gyűlést tartottak Budapesten, ahol 240 rabbi és 240 világi képviselő részvételével módosították korábbi szervezeti szabályzatukat. Az ortodox közvetítő bizottság helyébe ortodox izraelita országos képviselőség, központi bizottság és központi iroda létrehozását határozták el. Hat évre szólóan meg is választották az Országos Képviseletet, amelynek száz tagja – 60 világi, 40 rabbi – volt. Az országos szerv tényleges kormányzati eszköze a Magyarországi Autonóm Orthodox {II-320.} Hitfelekezet Központi Irodája volt. A szabályzatot Lukács György, a darabont-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere 1906. január 9-én hagyta jóvá. Az 1870-ben kidolgozott, 1871-ben pedig királyi szentesítést nyert szabályzathoz képest csökkent a rabbik szerep, s ezentúl világi képviselők is részt vehettek az ortodoxia irányításában. A neológ zsidóság vezetői 1912-ben ismét megkísérelték egy országos kongresszus összehívását az ortodox–neológ szakadás megszüntetésére. E kezdeményezés is kudarcba fulladt, az I. világháború pedig az egész kérdést levette a napirendről. A zsidóság minden irányzatát képviselő közös egyházi szervezet felállítására tehát egyelőre nem került sor.

Az I. világháború idején a zsidó felekezet teljes mértékben lojális volt az Osztrák–Magyar Monarchia kormányai és az uralkodó iránt. Az Országos Rabbi Egyesület körlevelet intézett tagjaihoz, hogy imádkozzanak a győzelemért. A háborús évek történései közül legalább kettő hosszabb távon is befolyásolta a zsidóság megítélést. Az egyik tényező az antiszemita hangulatot is kiváltó bevándorlási hullám, elsősorban az orosz hadsereg hadműveletei következtében. Miután elfoglalták a Monarchiához tartozó Galíciát, a legtöbben onnan, illetve Bukovinából menekültek Magyarországra. A szokásaiban furcsa, öltözékében idegen, beszédében érthetetlen pajeszos zsidókra hamar kiosztották az áruhiányért és drágaságért felelős bűnbak szerepét. A bevándorlók megbélyegzése – történelmi mértékkel mérve pillanatok alatt – átragadt a már asszimilálódott zsidóságra is. Hasonló hatással járt az is, hogy a háborús konjunktúra eredményeként sok zsidó üzletember látványosan és hirtelen meggazdagodott, közülük többen úgy, hogy kihasználták a közellátás zavarait és feketéztek, csaltak, spekuláltak. Épp az antiszemitizmus felerősödése motiválta 1917-ben Jászi Oszkárt arra, hogy a Huszadik Század hasábjain vitát nyisson a zsidókérdés megvitatására. Persze a háború elvesztésének és a Monarchia széthullásának árnyékában egy néhány értelmiségire korlátozódó sajtópolémia nem segíthetett a zsidóság kedvezőtlen megítélésén. S valóban, néhány röpke év alatt elolvadt a zsidóságot elfogadó és befogadó emancipációs szemlélet.

A modern chászidizmus megalapítása Jiszráél Báál Sém Tov nevéhez fűződik. A 18. században élt lengyel csodarabbi, korában éles szakadékot tapasztalt a tanult, gazdagabb zsidók és az egyszerű, szegény sorban élő tanulatlan zsidók között. Tanításában a jámbor, örömmel teli, istenszerető életmódot hirdette, mely nem az örökös tanulásból áll, hanem az örömmel végzett istenszolgálatból fakad, mellyel ily módon bárki közeledhet Istenhez. A zene, a tánc, az éneklés és a közös ünnepségek meghatározóak a chászid közösségekben. A legnagyobb hangsúlyt a kávánára, a micvák - azaz a parancsolatok - teljesítésének lelki aspektusára helyezik. Vallási révületeikben Istennel való misztikus egységre törekszenek, mely a chászidizmus kialakulásának korában éles ellenreakciókat váltott ki a mitnágdimok - a chászidizmust ellenzők - körében. Mára a chászidizmus a többi ortodox felekezettel együtt küzd a zsidóságot veszélyeztető újítások ellen.

A chászidok szélsőségesen ragaszkodnak a vallás minden parancsolatához, fokozottan ügyelve a külsőségek megtartására is. Rendszerint elkülönülve élnek, féltve őrizve identitásukat minden külső behatástól. Jellegzetes viseletükről ismerhetők fel, mellyel a hagyományhoz való szigorú ragaszkodásukat fejezik ki.

Egy-egy chászid csoport vezetőjét cádiknak - "igaz ember" - vagy rebbének hívják. A hívek különösen nagy tisztelettel és rajongással viseltetnek rebbéjük iránt, minden jelentős kérdésben kikérik véleményét és áldását. Istenhez fűződő speciális kapcsolatában hisznek, melyet jámbor, vallásos élete és felmenői érdemeként nyert el. Ugyanakkor a chászidok is - csak úgy, mint a többi zsidó felekezet - úgy tartják, hogy minden zsidónak egyénileg kell Istenhez eljutnia, az Ő parancsolatainak megtartásával. Rebbéjük tehát nem közvetítő Isten és köztük, csupán legnagyobb követendő példájuk. A chászidok életében nagy hangsúlyt kap a kabbala a zsidó misztika tanulmányozása, valamint annak a mindennapi életbe való beültetése.

A konzervatív judaizmus az ortodox és a reform irányzatok között helyezkedik el. A hagyományokhoz való ragaszkodás fontosságát hangsúlyozza, ugyanakkor létjogosultnak tartja az új körülményekhez való alkalmazkodást is. Az Egyesült Államokban Solomon Schechter dolgozta ki doktrináit a 19. század végén. Célul tűzte ki a rabbinikus hagyományokhoz való ragaszkodást, de módosította az imagyakorlatot. Ezt követően a Jewish Theological Seminary (Zsidó Teológiai Szeminárium) vált a mozgalom központjává.

A konzervatív irányzat úgy véli, a hagyományokhoz való ragaszkodás és az adott körülményekhez való alkalmazkodás, a zsidó vallásban mindig egyidejűleg volt jelen. Ez a szemlélet segítette fennmaradásában több ezer éven keresztül, ezért ezt tartják követendő útnak a mai korban is. Ily módon a konzervatív judaizmus is a háláchán - a zsidó törvényeken - alapszik, de rugalmasabban viszonyul a hagyományokhoz. Csoportjaik eltérő módon ítélik meg a törvény egyes tilalmait és az istentiszteleti modernizáció kérdését. Sokszor egymástól igen eltérő vallási gyakorlatot folytatnak. A konzervatív judaizmus liberális ága, a rekonstrukcionista irányzat - hasonlóan a reform mozgalomhoz - a nők teljes egyenjogúságát hirdeti, míg a szigorúbban törvénytisztelő formái az ortodoxiához állnak közelebb.

Az ortodox judaizmus, a zsidó vallás szigorúan törvénytisztelő útja. Hívei a hiteles zsidóság egyedüli képviselőinek tekintik magukat. Életük célja a micvák - azaz az isteni parancsolatok - megtartása, melyek végső formája a 16. században írt Sulchán Áruch - "Terített Asztal" - című törvénygyűjteményben vannak lefektetve.

A modern ortodoxia kialakulása válaszképpen jött létre a 19. századi reformok bevezetésére, melyek az addig többé-kevésbé egységes zsidóságban láttak napvilágot a felvilágosodás hatására. Az újításokkal szemben állást foglalók nevezték magukat ortodoxnak. Ez az irányzat a Mózes által a zsidó népnek átadott Tórát örökérvényűnek, megváltoztathatatlannak tartja, melyben Isten egyszer és végérvényesen kinyilatkoztatta akaratát, így abban semmilyen módosítást, attól semmiféle eltérést nem engedélyez.

Az ortodox zsidók a Tóra összes törvényét szigorúan megtartják, életük minden mozzanatát e szabályoknak vetik alá. Szellemi vezetőik a rabbik, akiket nagy tisztelet övez. Szigorú törvénytisztelő életmódjuk mellett az ortodox zsidók a hétköznapi világban élve minden olyan modern dolgot elfogadnak és beültetnek életükbe, amelyek nincsenek ellentétben a Tóra törvényeivel és szellemiségével. Idejük nagy részében Isten törvényeinek tanulmányozására törekednek, legnagyobb értéknek az Istennek tetsző életmódot és az ehhez nélkülözhetetlen tanulást tartják. Nagy hangsúlyt fektetnek a Talmud minél mélyebb tanulmányozására, melyben a legnagyobb ókori rabbik gondolatai, örök útmutatóként szolgálnak minden egyes nemzedéknek.

A reform judaizmus a 18. századi felvilágosodás hatására jelent meg, elsőként Németországban, majd fokozatosan teret hódított világ szerte. Racionális, humanista jellegű irányzat, mely a zsidó identitást megőrizve kíván modern felvilágosult életet élni. A vallás szokásait a modern világhoz kívánja igazítani, mely sok esetben az eredeti szabályoktól való elfordulást eredményezi.

A zsidó felvilágosodás - hászkálá - egyik legnagyobb alakja Moses Mendelson, német filozófus volt. Az ő halálát követően a 19. század elején indult útjára a reform mozgalom, melynek első szószólója Ábrahám Geiger frankfurti rabbi volt. Ennek keretében megreformálták a szertartásokat és a zsinagógai istentiszteletet, lerövidítették a liturgiát, a héber helyett nemzeti nyelven imádkoztak és megszüntették a nemek elkülönítését. Enyhítettek a vallási előírásokon, sok helyütt végül teljesen el is vetették néhányukat, pl. a táplálkozási előírásokat, a kásrutot. A reform judaizmus lehetővé teszi hívei számára, hogy válasszanak, mit szeretnének megtartani a zsidó hagyományból. Nem annyira a rítusokra, sokkal inkább az etikai törvényekre helyezi a hangsúlyt. A kinyilatkoztatást be nem fejezett folyamatnak tekinti. Úgy véli, a folyamatosan megújuló világban a zsidóságnak is mindig meg kell újulnia, állandó fejlődésben kell lennie, és mindig az értelemre alapozva kell az adott korban meghatároznia önmagát. Az erkölcsi előírások fontosságát, tartja szem előtt és egyenrangú félként tekint minden emberre.